Magyar nyelv Magyarországon

A magyar az uráli nyelvcsaládhoz tartozik. Távoli rokonságban áll a finnnel és az észttel, de e nyelvek beszélői rendszerint nem értik meg egymást. A magyar nyelv latin betűs, további betűket és ékezeteket is használó ábécét alkalmaz. Az ékezetek jelentésmegkülönböztető szerepűek, a cs, gy, ny, sz, ty és zs betűcsoportok pedig önálló hangokat jelölnek. A hangsúly rendszerint a szó első szótagjára esik. Az írásmód és a kiejtés viszonylag következetes, bár az ismeretlen magán- és mássalhangzók gyakorlást igényelnek. A magyar sok szót úgy alkot, hogy toldalékokat kapcsol egy alapszóhoz. Ezek a toldalékok olyan viszonyokat is kifejezhetnek, amelyeket az angol gyakran elöljárószókkal jelöl; sok toldalék alakját pedig a magánhangzó-harmónia határozza meg. A magyarban a szokásos egyes szám harmadik személyű névmásnak nincs nyelvtani neme. A szórend rugalmas, de a mondaton belüli áthelyezés megváltoztathatja a fókuszt és a hangsúlyt. Az udvariasság hatással van a köszönésre, a névmásokra, a megszólításra és az igeragozásra. A tegezés informális megszólítás, a magázás pedig az udvarias, formális megszólítás gyakori formája; a megfelelő választás a kapcsolattól és a helyzettől függ. A magyar személyneveket hagyományosan a családnévvel kezdik, majd az utónév következik. Nemzetközi helyzetekben a magyarok felcserélhetik ezt a sorrendet, ezért az űrlapokon fontos egyértelműen megjelölni az egyes mezőket. A kisebbségi és közösségi nyelvek, köztük a roma, a német, a szlovák, a horvát, a román, a szerb és más nyelvek is részei Magyarország nyelvi életének. A jelnyelvet és az újabban érkezők nyelveit szintén használják. Az angol és más idegen nyelvek egyes helyeken segíthetnek, de nem biztos, hogy mindenhol használhatók. A világos beszéd, a türelem, az írásos tájékoztatás és a tolmácsolás megelőzheti a félreértéseket.